A teljesség és az élmény kedvéért idemásolom Janisch Attila magabiztos véleményét A némafilmes-témakörben:
Na, most beszéljünk őszintén! De tényleg! Valaki felhomályosítana, hogy miért kellene hanyatt vágnom magam az Oscar esőben bőrig ázott The Artist című francia-belga (de az Oscar-ra kacsintva már angol nyelven forgatott) némafilmes és stílus imitációtól. Akkor már mért nem Pálfi Gyuri Final Cut-ja? Hol van ebben a filmben bármiféle áttét, másodlagos értelmezési lehetőség, egyéni mondandó, amiért érdemes ezt és így. A stílusbravúrnak én a Cohen-ék által képviselt, az eredetit nagyon is eredetivé formáló változatát preferálom, a némafilmek között pedig pont ezt a tipusú happyendinglovestory-t kifejezetten utálom (kivéve Chaplin), mert mintha egy Griffith nevű figura is ebben a műfajban alkotott volna zseniálisat (róluk a Taviani fivérek pergettek már egy ugyancsak zseniálisat – Jó reggelt Babilónia), ha meg a régit részvétlenül követi az új című hajdefantasztikussohasemhallottamvagyláttammégilyet tartalomra gondolok, ebben ez a mostani meg sem közelíti a Sunset Boulevard című remekművet (10 bonus-oscar jár annak, aki kitalálja a rendező nevét). Egyetlen pillanat volt a filmben, amitől kicsit eszméltem a kedvetlen unalomból, amikor a pasas (most a színészt nem is ragoznám hogy a jelenléte szerintem miért nem volt semmi több, mint egy nagyjából korrekt alakítás - hol van ez az egész egy Philip Seymour Hoffman féle zseniális mimikrihez stb.), szóval akkor eszméltem, amikor a hangos filmtől a „némaságára” ráébredő színész éppen rémálmodott és mindennek lett hangja kivéve neki.... persze ez sem volt valami mélyre ütő ötlet, de azt gondoltam ezen a ponton a blődli után valamilyen komolyabb irányt vesz majd a storyline.... de nem vett. A vége pedig már egészen gyomorforgatóan hatott: Ha nincs hangod, hát szetppelj! - ha már hangosfilm az idea - csak hát a frissen Oscar-ba bugyolált hősünk lába nem volt Fred Asteré. Szóval, ahogy a reggeli híradás mondja: a franciák bevették Hollywood-ot, egy tipikusan erre az akcióra gyártott amerikai film-mimikrivel. Ja, ha a franciák imádnak minket, akkor mi is imádjuk őket típusú árukapcsolás működni látszik. - Mindezzel együtt én remélem, hogy nem ez a film az, amely rámutat a „kövesd a kijelölt irányt” felfestésű alkotói útvonalra. Zárójelben: a (best oscar) rendező már korábban is kísérletezett azzal, hogy miképpen lehet más bőrébe bújva úgy tenni, mintha én lennék... egy korábbi filmjében más filmekből vett jelenetekből állított össze saját verziót úgy, hogy az eredeti angol szövegeket átírt dialógokkal helyettesítette. - Az eredmény bár látszólag hasonlít Pálfi György Final Cut-jára, sőt még azt is gondolhatnánk, hogy Pálfi onnan leste az ötletet (persze én nem gondolom), de ha leste volna is, akkor neki van igaza, mert az ő filmje, miközben nincs benne egyetlen átírt dialóg, egyetlen nem máshonnan vett zene, és egyetlen általa újonnan forgatott képkocka sem, mégis az egyik legütősebb, legszellemesebb, legtalálékonyabb filmimádó film, amit valaha láttam. - Szóval akkor már miért nem Pálfi? - De várom, hogy valaki felhomályosít és én készséggel belátom, hogy vak vagyok, értetlen, maradi és balfék. :-) Ja és egy kérdés (tulajdonképpen Adrew G. Vajna-hoz): most majd nekünk is ilyen álfilmeket kell forgatni amerikai sztájlban?