Álex de la Iglesia

Ha már behozzák a Balada triste de trompetát (Egy őrült szerelem balladája címmel), akkor legyen neki is külön topikja, úgyis jobban bírom, mint mondjuk Almodóvart.
A Trompeta utáni új filmjét (La chispa de la vida) a napokban néztem, sajna azért csalódás, szolid kis médiaszatíra egy fickóról, akinek a koponyájába beleáll egy acélrúd egy éppen tatarozott ókori római kőszínház közepén, hever ott bénán és közben jönnek a médiahiénák. Megvan neki az az érdekessége, hogy a Tango & Cash forgatókönyvírója írta, de ettől még didaktikus és igazából nem is túl eredeti.

Szégyellem magam, de egyelőre csak a Crimen ferpectót és a Perdita Durangót láttam tőle. Tetszett mindkettő, de előbbitől nem fogtam padlót. Utóbbitól igen.

A Crimen Ferpectóért én se vagyok oda, egynek jó volt, oszt annyi.

A Perdita és A fenevad napja volt meg, előbbi kétszer is. Mindkettő jó, meg minden, de azért bőven maradt bennem hiányérzet (a Perdita másodikra már nem volt valami ütős, bár ami azt illeti, így, lassan őszbe csavarodó fejjel már a Veszett a világ sem tűnt annyira hatásosnak, mint boldogult ifjúkoromban).

A Perdita Durangót jó lett volna a maga korában látni, így, hogy kb. az utolsó, amit bepótoltam a kilencvenes évek nagy szerzői lovers-on-the-run filmjei közül (Keretbe feszítve, Született gyilkosok, Doom Generation, Veszett a világ, etc., ráadásul utóbbinak még spin-offja is), annyira nem ütött. Mondjuk eleve későnjövő cucc volt már akkor is.