Tom Waits.
Hadd várjon.
Olyan nekem, mintha egy parallel Univerzumból származó Tom Jonest hallgatnék, aki szeretett volna popénekes lenni, de közbeszólt az alkoholizmus, és ezt panaszolja minden dalban. Nyugi, csak boormant provokálom. Az album szövetében szerencsére többségben vannak a teljesértékű kompozíciók, és ehhez képest minimális a tinglitangli blúz, ami csak néha köszön be.
Pl. a "Kiss me" c. dal egy highlight nekem : finike harmóniákból van szőve az egész. Erőteljesen emlékeztet a
Cry me a river-re.
Itt Tom Waits is uralkodik, mert szépen definiáltan énekel. Meg a Last Leaf-ben is. Meg a New Year's Eve-ben. Amikor az ember így, érzelmesen és pontosan definiáltan nyomja, az tényleg nagyon kendőzetlen, - kicsit olyan "hómlesszfazonBEszépverse!" fíling - és mentes a használtzokni-vájbtól ami egyébként rendesen jelen van az album blúz-szegmensében, úgy hallom.
Összességében egy Joe Cocker-szerű előadót hallottam, a cappcarapp blúzrészek szerintem nagyon olcsón akarják elnyerni a tetszésemet, - úgyhogy f*szt kapnak, tetszést nem - de az "ekcsüel" kompozíciók - ezek vannak többen szerencsére - kétségtelenül komoly kontribúciók, noha magamtól nem hallgatnám egyiket sem, csak ha öngyi akarnék lenni éppen. Ezeknél a nótáknál jól jön Tom Waits átélésifaktóriálisa : mindent csak egyszer vesz fel, mert ő nem hibázik sosenem.
De most komolyan. Hitelesség, mélység, megbékélt reménytelenség szempontjainak szintjén robosztus elpé, csak nem akarom magam ÍGY érezni, ahogy Tom Waits.
No thank you.VIGYÁZZ!! akna.