Dokumentumfilmek

Dobray – főként, mert dokumentumfilmnek álcázza mozidarabját – azzal kecsegtet, hogy elvezeti nézőjét eme sajátos „kis magyar Pigalle” kulisszái mögé. S ezt – bizonyos mértékig – valóban meg is teszi. Akár egy bennfentes(kedő) színházi segédügyelő, aki fölkínálja az örökké pletykaéhes színházrajongónak, hogy a zsinórpadlásról is lekukucskálhasson a díszletek közé.

Dobray azonban, úgy tetszik, nem gondolta végig pontosan, hogy mit akar mondani és miről. A film fókuszában két emberi arc: Tarzan, a téren tízezresekben kártyázó – mondjuk ki – strici és „futtatottja”, a Párduc becenéven működő, naponta akár 5-6-8 „fuvart” (á 1500–2000 forint) is lebonyolító „K.” áll.

Meglepő és – helyenként – torokszorító, legtöbbször viszolyogtató nyíltsággal beszélnek mindennapjaikról a kamera előtt: tehát a nézőnek is vallva ebben az úgynevezett dokumentumfilmben.

Miért úgynevezett? Mert a néző szinte egyetlen pillanatra sem szabadulhat attól az ambivalens érzéstől, hogy fizetett extrastatisztákat lát-hall a vásznon; noha sejti-tudja, hogy lényegében mindaz igaz (lehet), amit elmondanak.